A kerti villákhoz „holdnéző“ teraszok tartoztak


Állítólag egy ötödik századbeli császár, evezősei hajtotta csónakjából boldogan szemlélte a palotája közelében fekvô tó partján álló fák virágzását, amikor a fölé hajló ágakról aláhulló szirmok közül néhány a kezében tartott borospohárba esett. A tökéletes élvezetnek ez a képzete jól jellemzi azt az érzést, amelyet a virágzó gyümölcsfák váltanak ki a japánokból. Már a kilencedik században a hölgyek udvari viseletére vonatkozó szabályok tekintettel voltak arra, hogy éppen milyen virágzást tekintenek meg, és a kimonók színe is ehhez igazodott. A gyümölcsfák általában nem a kertekben találhatóak, hanem távolabbi ültetvényeken, esetleg vadon nőnek a hegyoldalakon, tavasszal ezért a japánok ilyen helyekre zarándokolnak. Előfordult azonban az is, hogy saját gyümölcsfa-ültetvénnyel tették könnyebbé a szemlélődést.

A gyűjtemény alapítását nagyon komolyan vették, létrehozásakor nem válogattak az eszközökben. A XV. században a sógunt válogatott szilvafákkal ajándékozták meg. Amikor a fákat eredeti helyükről a sógun kertjébe szállították, az egyik szilvafáról letört egy nagy ág, amelynek büntetéseként három kertészt börtönöztek be. További öt fiatal lovag is felelősnek bizonyult a kárért, közülük három száműzetésbe menekült, kettő pedig öngyilkos lett. A szabadidő eltöltésének négy, a japánok számára hagyományosan legfontosabb módja közül nálunk a cseresznyevirágzás szemlélése a legismertebb.

A többi három népszerű szabadidős tevékenység a kagylógyűjtés, a gombászás és a hold szemlélése. Ez utóbbi ismét a kertekhez kapcsolódik, mert a kert éjszakai képe szinte olyan fontos, mint a nappali. A kerti villákhoz „holdnéző“ teraszok tartoztak, ahonnan a legjobb kilátás esett a fákon, tavakon és hidakon táncoló holdfényre, és ahonnan jobban lehetett érezni a virágok illatát és hallani a levelek susogását.

 

A japán kert tehát legalább annyira a szemlélôdés, mint a séta helyszíne. Létezik azonban olyan kerttípus is, amely csak a kontempláció, az elmélyülés színtere. Befogadását egyetlen, a kerten kívüli pontból kell megtenni, bár ez a nyugalmi pont több helyen is lehet a kert körül. Ez a japán kertművészet egyik legismertebb és az európai szellem számára legkülönlegesebb formája, a „szárazkert“, a kare szanszui, amelyet sokan magával a japán kerttel azonosítanak.

Már a Szakuteiki, a XI. századi kertművészeti szakkönyv is ír róla, de fénykora századokkal késôbb jött csak el. Legismertebb példája a kyotoi Rjoan-dzsi kolostor udvarának kertje, amely a tökéletességig redukálta a világegyetem megjelenítését. Ez a lélegzetelállító absztrakció a XV. század végén készült és változatlan a mai napig. A gereblyézett homokfelületben sziklák állnak, és ezek nem tengerben álló szigeteket jelentenek, hanem azt, aminek látszanak: sziklákat és a mindenséget.

A kövek elhelyezése a kertben meghatározott szabályok szerint történik. A már említett Szakuteiki szerint a szabályok áthágása rossz szerencsét hoz. Ezért a folyó által alakított kövek patakparti tájat ábrázoló, míg a durva, csiszolatlan kövek a hegyes tájat imitáló kertrészbe valók. Egyes kövek egyszerűen nem alkalmasak a kert díszítésére, így a „beteg“ névvel illetett deform ált kövek. A természetük szerint álló kövek elfektetve lesznek a „halott“, míg a céltalanul, határozatlanul elhelyezettek a „szegény“ kövek.

 

Egy másik, az európaiakat ugyancsak magával ragadó, sajátos kerttípus a teakert. E kert a teaszertartáshoz kötôdik, amelynek szabályait a teamester, költô, esztéta és kertrajongó Szen no Rikju rögzítette a XVI. században. Eleinte a villák teaszobáinak készítettek egy kis önálló és elzárt kertet, majd hamarosan úgy gondolták, hogy a szertartásnak a rezidenciától távol, önálló épületben kell történnie, amelyhez természetesen külön kert is tartozott. Az egyszerűség alapvetô jelentôségű: a mindössze négy és fél tatami (padlóra helyezett matrac, amelynek kiterjedése többé-kevésbé egy ágy méretével egyezik meg) alapterületű és szerényen berendezett teaházhoz vezetô kerti út elején mindössze egyetlen fűz- vagy juharfa áll. Maga a teakert valójában nem több mint egy út, a teaház fizikai és spirituális megközelítésére szolgáló ösvény.

Egy anekdota szerint Szen no Rikju kiseperte és rendberakta teakertjét, amelyet azután túl tökéletesnek talált. Odament az ott álló juharfához, megrázta, és hagyta, hogy a fáról a mohos talajra hulló néhány levél díszítse a kertet. E keresetlenség és az egyediségre, az egyszeri és megismételhetetlen hatásra való törekvés a vezérfonala a japán kertművészetnek is.

A nyugati civilizáció emberét ez a változatosság és természetesség ragadja meg a legjobban. A japán kertbôl áradó nyugalom ezért rávezet minket arra a bölcsességre, hogyan kell élveznünk szépségeit: mindent a maga helyén.