Tudom, mindenkinek mást és mást, és valahol mindenkinek ugyanazt, hiszen akárhogy is nézzük, korok, emlékek, érzések rétegződnek, személyiségek összegződnek benne. Akad, aki a bőrt, mint sokat megélt, elnyűhetetlen, emlékeket hordozó kabátot azonosítja, miként David Lynch Veszett a világ című filmjében egy jól szabott kígyóbőrdzseki adja meg a főhős identitását. Van, akinek fényes, testre simuló ruhát jelent, és vele együtt az ellenállhatatlan csábítás teljes kelléktárát. S persze akad, aki a dédapa szivarfüstös, patinás, örök időkre szóló klubfoteljét látja benne.

Személyes vágyak

Bevallom, a bőr iránti vonzalmam oly erős, hogy ha tehetném, éjt nappallá téve viselném - télen és nyáron egyaránt. A finom puha bőr bársonyos érintéséhez, idővel egyre mélyülő ráncaihoz, évről-évre érő színéhez olyannyira vonzódom, hogy nappalimban és hálómban egyaránt szívesen látnám - persze nem a megszokott formában. Puha nubuk kanapét szeretnék, kubusos testűt, minimál hangvételűt, melyet a finom kikészítés, a kézzel varrott részletek és a párnák esetlegességei emberivé, téglavörös színe már-már lággyá, meleggé tesznek. A hálóba pedig mi más kerülhetne, mint valami buja összhatást adó állati mintázatú bőr, amelyet struktúrált felülettel nyomnak - krokodil-, kígyó-, esetleg struccminta az, mely igazán testhez állónak tűnik, előbbiek barnás-zöldes-szürkés kivitelben, utóbbi pinkben Meghökkentő? Lehet, de talán jól mutatja, hogy a bőrben, ebben az egyszeri és megismételhetetlen műfajban bármi lehetséges - csupán bátorság és persze pénztárca kérdése, hogy „bőrálmainkból-vágyainkból” mi válik valóra.

Téves az a felfogás, miszerint minél vékonyabb egy bőr, annál jobb a minősége. A minőség ugyanis - mint már említettük - nem a bőr vastagságától függ. A fél centiméter vastag bőr is lehet lágy érintésű, puha felületű, ha megfelelően kidolgozott. De nem mindegy az sem, hogy az állat mely részét használják fel egy bútor kárpitozásánál. A legfinomabb, legértékesebb rész az állat tokája, legkevésbé időtálló a nyaka. De azt is el kell fogadnunk, hogy a bőrfelületek változatos struktúrájúak, netán finom színvariációk-váltások is felfedezhetők rajtuk, hiszen nincs két egyforma állat, így nincs két egyforma bőrdarab sem. És hogy mi adja a bőrbútorok egyedi báját? Az állat életében szerzett sérülések, forradások, sebesülések, amelyek lehetnek komolyabbak, de lehetnek egészen aprók, mint egy növényi tüske szúrása, maradandó nyomot hagynak a kikészített bőrön is. Az igazán komoly, nagy nevű cégek nagyon odafigyelnek, hogy sértetlen bőrből dolgozzanak, mert ez valóban a minőség egyik fontos garanciája - és természetesen az ár meghatározója -‚ ugyanakkor számomra éppen ezektől az „életnyomok”-tól válik mindennél személyesebbé és megismételhetetlenné a bőr története.

Az igazán magas fényű bőrt lakkozással állítják elő, míg a fedetlen bőrök inkább selymes fényűek, illetve matt felületűek. Talán a legnehezebb munkafolyamat a sok csiszolással, finom kikészítéssel elért nubuk, amely az egyik legfinomabb, már-már bársonyos tapintású felület, és ebből kifolyólag az egyik legkényesebb, legtöbb ápolást igénylő bőrfajta. E tényt is el kell fogadnunk, a bőr bizony macerás dolog, folyamatos ápolást és speciális felületkezelő anyagokat igényel.

Bőrök csúcsminőségben

Napjaink nagy bőrbútor-gyártói, mint például az osztrák Wittmann, az olasz Matteograssi vagy a svájci deSede, másfél évszázados múltra visszatekintő, családi vállalkozásként indultak. A kezdet kezdetén nem ritkán nyergek, hintók készítésére specializálódtak. A generációról generációra örökölt kézműves tudás, a mesterség szeretete és persze a nagyipari gyártás technikai vívmányai ötvöződnek bútoraikban, amelyek mind a mai napig őrzik a hagyományokat. Nem csupán a bőrök tüzetes átvizsgálásában milliméterről milliméterre történő ellenőrzésében, de a kézzel tűzött részletek, csomópontok kidolgozottságában is. A munka- és időigényes előállításnak, no meg a tervezők rangos névsorának persze megvan az ára, és ez a bútorokon is jól érzékelhető.


Egy kis történelem

A kortárs bútortörténet nagyjai az 1910-20-as években, amikor annyi más döntő változás is lejátszódott, szerettek bele végzetesen ebbe a sokarcú, eleganciát ás minőséget, olykor buja életvitelt, máskor higgadt, hűvös nyugalmat árasztó matériába.

Gondoljanak csak bele, Henry van de Velde, a belga szecesszió máig ható mestere 1897-ben alkotta meg Havanna foteljét, amolyan valódi szivarozásra termett klubfotelt, tölgy vázzal, steppelt, tűzött bőrkárpittal. A funkcionalista gondolkodásmód kibontakozása pedig kifejezetten jótékony hatással volt a bőr felhasználására. A tiszta konstrukciók, az őszinte szerkezetek ugyanis nemes alapanyagokat kívántak - az acél csőváz, az üveg mellett a bőr is bevonult a felhasznált matériák megújuló kelléktárába.

Olyan, napjainkra klasszikussá érett, és mind a mai napig gyártott bútordarabok születtek ez idő tájt, mint Marcel Breuer 1925 és 27 között tervezett Vaszilij széke, Mies van der Rohe feledhetetlen Barcelona széke, amely 1929-ben készült a Barcelonai Világkiállítás csupa üveg és márvány kombinációjú Német pavilonjába, vagy Le Corbusier 1928-as keltezésű, acélcsőváz szerkezetű Grand Comfort fotelje, hogy csak a legnagyobbakról szóljunk.

Ezek a mai napig a ráció, a logikus rend, a funkcionális alapokon építkező térstruktúra tiszteletéről szólnak, mindamellett, hogy magas presztízsértékkel bírnak. Tulajdonosaik kozmopolita, nyitott gondolkodásmóddal szemlélik a világot, életükben kiemelt szerepet kap a modern kor vívmányai iránti rajongás.

A szigorú, konstruktív formák mellett nem felejtkezhetünk el a lágyabb, mondénebb modellekről sem. A francia felső tízezer kedvenc dekoratőre, Jacques Émile Ruhlmann számos süppedős, enyhén szólva érzéki darabbal kápráztatta el kényes ízlésű megrendelőit: az érzéki ívekkel felrajzolt Elefánt fotellel, vagy a Maharaja nevű, központi lábas forgófotellel. És talán kevesebben ismerik e korszak szintén neves alkotóit, akik mai mércével mért luxusdarabokkal örvendeztették meg megrendelőiket. Paul-Dupré Lafon 1935-ben vérbeli, kissé tán frivol luxusdarabot tervezett: valóságos bőrbe csomagolt komódot, ébenfa lábakkal, míg egy évtizeddel később Jaques Adnet bőrkanapéjának lábai kaptak bambusz hatású bőrkárpitot. 
 

A jelen bőrbútorai

Napjainkra minden megtalálható a palettán, mi szem szájnak ingere: kultúrtörténeti csemegék, mint Josef Hoffmann 1910-es, gazdagon bordázott, kubusos felépítésű CIub fotelje, természetesen újragyártott változatban, vagy a hatvanas évek lázadóinak szenvtelen, polgárpukkasztó darabjai, a hatalmas bokszkesztyűt formázó ülőalkalmatosságtól a gombafotelekig. Aztán itt vannak Piero Lissoni, korunk talán legzseniálisabb, szigorú raszterben gondolkodó építészének telikárpitos bőrbútorai - a tatamiszerű ágytól az ebédlő székig bezárólag, vagy a nyolcvanas évek szellemiségében fogant, szigetszerű, íves kialakítású, valóságos társasági központként működő modellek, hogy az extravagáns megoldásokról, mint a bőr puszta szerkezeti megjelenése, többek közt Paola Navone bivalybőrből font karosszékein és kanapéin, vagy Pierantonio Bonacina pihenőszékein, ne is beszéljünk.

A stílusarzenál, amint látjuk, szinte végtelen, a választás emocionális része nem éppen könnyű. Ami javasolható: gondoljunk bele, mit is szeretnénk valójában. Generációról generációra örökíthető, kortárs és modern térben magának egyaránt helyet találó modellt, avagy divatos, trendi megoldást, netán egyszerűen egyéniségünket kifejező, számunkra kellő érzelmi töltetet hordozó, mások számára netán extrém darabot. A választás rajtunk áll! A lényeg, hogy mi érezzük helyénvalónak és szívbemarkolóan szépnek az ominózus darabot, hisz egyvalamiben minden bőrbútor közös: a mennyei kényelem, a kellemesen eltöltött órák ígéretében!