Ez a XIX. század végi garnitúra egyenes vonalaival és puritán megjelenésével akár a bécsi szecesszió mértani felfogását is képviselhetné, de nem erről van szó. A kartámasz és a hátsó lábak íves vonala, egyáltalán a kényelem dominanciája a látvány fölött a biedermeier szalon lakályosságát idézi

A biedermeier, szigorúan véve, alig másfél évtizedre korlátozódik. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus (1815) után bontakozott ki és a legtöbb országban virágzása az 1830-as forradalommal véget is ér. Nem így azonban nálunk. Minthogy létrejötte elválaszthatatlan a polgárosodástól, a magyarországi fejlődés megkésettsége folytán a reformkorban még csak előzményeiről beszélhetünk, fő periódusa az 1848-as forradalom utáni évtizedekre esik. A legjelentősebb magyar biedermeier asztalosmester, Steindl Ferenc alkotói munkássága az 1824 és 1860 közötti időszakot fogja át.

A biedermeierben született a lakáskultúra. Azaz a bensőséges családi élet hasonlóképp barátságos környezetét megteremtő meleg otthon. Erről – a korábbiakkal ellentétben – immár nem a kastélyok és paloták építészei gondoskodtak, hanem a nők, akik a gyereknevelés és az otthonteremtés feladatát kapták a kor társadalmától. Ha csak a formákat nézzük, a biedermeier nem más, mint a klasszicizmus kései változata – innen az egyszerűsége és finom eleganciája. De ennél lényegesebb a küldetése: az, hogy a biedermeier lakás menedék a zord valóságból az otthoni miliőben biztonságot találó polgár számára.Ez a magyarázata annak, hogy ez a stílus Közép-Európában bontakozott ki, vagyis olyan országokban, ahol a régi (feudális) rend restaurációja miatt a családi környezet nyújtja mind a szellemi fejlődéshez, mind az önmegvalósításra a legkedvezőbb feltételeket.

A biedermeier otthon puha fészek. Fő színtere a szalon, virágmintás tapétával a falon, amelyet képek is díszítenek. A ház ura íróasztal mellett rendezgeti hivatali leveleit, asszonyának varróasztalka segít abban, hogy kiegészítse azt, amit készen még nem tud megvásárolni, s emellett hímzéssel ékesítse a legszebb darabokat.

A festménnyel összekombinált falióra, az úgynevezett képóra a biedermeier enteriőr szinte elmaradhatatlan kelléke. Általában tájkép vagy zsáner, itt történetesen egy történelmi jelenet (Budavár bevétele) látható

Az ablakok előtt két oldalra széthúzva és átkötve függöny, a padlón, amely ekkor még többnyire fenyődeszka, szőnyegek, a sarokban ülőgarnitúra kényelmes fotelokkal,karosszékekkel és szófával, itt fogadják a vendégeket (a barátokat és a családtagokat).

Szalongarnitúra a stílusra jellemző, áttört háttámlájú székekkel, egyenes első és finoman ívelő hátsó lábakkal. Az asztallábak – klasszicista örökségként – gyakran görög hangszerre (líra) emlékeztetnek, amely itt már alig érzékelhető a rokokós ívek miatt. Hasonló az összekötő elem is

Nem ritka a hangszer (fortepiano vagy zongora), amelyen a nagylány gyakorol, ha nem az anyukája játszik rajta. Vele szemközt vitrin, benne porcelánok, ezüst és üvegtárgyak – nem annyira használatra szolgálnak, mint inkább atmoszférateremtésre; többségükhöz ugyanis emlék fűződik: a felmenőkhöz vagy éppenséggel a tulajdonosok valamelyik utazásához kapcsolódnak. A finom, majdhogynem szentimentális érzésekre hangolt biedermeier idilli világának elmaradhatatlan kelléke a szuvenír. Akkor még nincs fénykép, így emlékpoharak és más dísztárgyak segítenek abban, hogy nosztalgiázással megállítani véljék az időt.

Biedermeier festészet, irodalom és zene is létezik (mindegyikben a fentiekben vázolt bensőséges érzelemvilág dominál), de a stílus fő műfaja a bútor. A bensőségességből két dolog következik: hajlékonyság és figyelmesség. Ha akadnak is egyenes lábú vagy háttámlájú darabok, illetve derékszögben konstruált szerkezeti elemek, sokkal inkább jellemzőek a kerek formák és a finom ívek. Meg a dísz, amely azonban mindig mértéktartó. Ahogy a lábak, a karfák vagy a háttámlákon az ívek – gyöngéd hullámként – éppen csak hajlanak, úgy a stilizált virágdíszek és más ornamensek sem borítják el a felületet, éppen csak jelzésszerűek, ily módon hangsúlyozva az összkép nyugodtságát.

A 19. század dereka nem csak a biedermeier kora, egyszersmind a történelmi stílusok újra élesztésének időszaka is: két hullámban (nálunk a negyvenes és a nyolcvanas évtizedben) érezteti hatását a neorokokó, amelyet többnyire barokknak mondanak. Akárhogy hívjuk is, mindkét irányzatra a hullámos, íves vonalak, egyáltalán a mozgalmasság jellemző, s ez az, ami egyrészt összekapcsolja a biedermeierrel, másrészt amivel hat is rá. A rokokó spirálisra emlékeztető jón csigája például Steindl Ferenc karosszékein vagy Thonet korai darabjain a karfák jellegzetes motívuma. Míg a biedermeier szekrények párkánykialakítása nyugodt (semmi köze a barokkhoz), gazdag tagolása ellenére is egyértelműen klasszicista elem, az ajtók vagy a hasonlóképp megformált vitrinek keretes betétdísze barokk párkánymotívumok stilizált változata. A biedermeier kézműves stílus, de már érződik rajta a bontakozó ipari világ hatása: mind a szerkezeti tagok, mind a díszek formája erősen egyszerűsített, ily módon hat a már gépeken készülő hajlított bútorokra (a Thonet negyvenes-ötvenes évekbeli termékeit szintén a biedermeierhez sorolják). Nem ilyen vagy olyan motívumok az egyértelmű ismertetőjegyei, sokkal inkább kényelem és egyszerűség, könnyedség és bensőségesség sajátos elegyéből fakadó miliőteremtő képessége az, ami segít nekünk e klasszicizmus és (neo)barokk határán elhelyezkedő stílus darabjainak azonosításában.