A tizenkilencedik század első harmadában a lakáskultúrát meghatározó irányzatai (az arisztokratikus empire és a polgári biedermeier) után új stílus bontakozik ki: a barokk elemekkel is dúsított neorokokó, amely könnyed és elegáns formákat hozott divatba. Kétségtelen tanácstalanság tükröződik benne; képviselői nem a jövő lehetőségeit firtatják, a múlt kelléktárából merítette mind funkcionális megoldásait, mind formai eszközeit és díszítőmotívumait. De – különösen a század közepének fejleményeivel szembesítve – nagy erénye, hogy fontos örökséghez fordult: a kényelem és a lakályosság jegyében elevenítette fel és alakította mintegy a kor követelményeihez a tizenhetedik század végi és főleg a tizennyolcadik század első felében született bútortípusokat.
 

A divat – az iparművészeti tárgyaktól az öltözködésig – központja ekkor már egyértelműen Párizs. Franciaország élén ekkor Lajos Fülöp uralkodik, aki mind a köztársaságpártiakkal, mind a Bourbon-restaurációt szorgalmazó politikai erőkkel harcban áll – polgárkirály, mondhatnák. Ez a felemás helyzet tükröződik az új bútorformákon is, amelyek szerte Európában – így nálunk is – széles körben terjednek. A klasszicizmus zárt és egyenes vonalú darabjait követően a hullámos vonalak és az íves formák válnak népszerűvé, mai kifejezéseket használva úgy is fogalmazhatunk, hogy a szigorú mértan világát a természeti alakzatokat felidéző organikus alakzatok foglalják el, amelyek – mint múlt számban megjelent írásunkban utaltunk rá – a század derekáig kitartó biedermeierben is megjelennek.
 
 
 De nem csupán a látvány változik meg; jóval többről van szó, mint hogy a háttámlák vagy a szekrények felső párkánya meglágyul, az addig egyenes karfák és a lábak pedig hullámosak lesznek. A rokokó, amely a reprezentáló barokkal szemben a mindennapi élet szolgálatára esküdött fel, honosította meg a kényelmet a bútorművességben. Ekkor született a komód (a francia eredetű szó jelentése: kényelmes), amely az első komfortos bútor: a ki-behúzható fiókokban ugyanis jóval egyszerűbben tárolható és még könnyebben kezelhető a ruhanemű. A neorokokó nem csupán elődjének könnyed, élvezetes, nem ritkán frivol stílusát folytatja, hanem kényelemszeretetét is fokozza, ami elsősorban a szerkezetek emberi testhez igazításában és a kárpitozásban mutatkozik meg. A párnás fotelok (bergère-nek nevezzük őket) szinte hívogatják az embert, hogy nyújtózzon el benne; a kecses székeken jól esik körülülni a kecskelábú asztalt. Noha gyakoriak a faragott díszek, veretekkel ritkán találkozunk és a fákon a világos színek (fényezés vagy festés) dominálnak, s ugyancsak vidám hangulatot keltenek a nyomott anyagból készült színes huzatok.
 

Az 1848-as forradalmat követően, a második császársággal merőben új ízlés kerekedett felül ezen a komfortosságon. III. Napóleon és felesége az empire-hoz fordult vissza, a bútorok sötétebbé, súlyosabbá váltak, sok az aranyozás; ettől kezdve mind gyakrabban bukkannak fel díszként gótikus és reneszánsz elemek is. Az esztéták szintén hadat üzennek a neorokokónak. Magyarországon ez lesz az eklektikus, részben az agyondíszített neoromán és -reneszánsz, részben az ónémet bútorok kora, amelyet egy újabb neorokokó hullám követ az 1880-as években. Ezt nem utolsósorban az eklektika és annak részeként az ónémet stílus kudarca – konkrét és átvitt értelemben egyaránt nehézkes volta – magyarázza. Az emberek ismét egyszerűbb és természetesebb berendezésre vágytak.
 

Mint neostílus, a rokokó ezt követően sem szűnt meg – aki ilyenre vágyott, annak ilyen garnitúrát készítettek az asztalosok. De a neorokokó a tizenkilencedik században véget ért, noha egészen nem tűnt el. Cikornyás, agyoncicomázott változata tovább élt, főleg a mulatók budoárvilágában, majd pedig – némiképp átalakulva – újraéledt a két háború között kibontakozó és a hivatalos ízlés által kultivált neobarokkban. A barokk ülőbútorok a tizenhetedik században kényelmetlenek, a korpuszok (szekrények, asztalok, ágyak, tárolók) gazdagon faragott, a tulajdonosok hatalmát látványukkal közvetítő presztízstárgyak voltak.
 
 
Ezeket ilyenformán már nem lehetett feltámasztani. A húszas-harmincas évek neobarokkjában a sötét pácolás, a faragások és a nyugtalan formák révén elsősorban a stílus által közvetített hangulat utal az ihlető forrásra, azaz a mintaképre, maguk a berendezési tárgyak a modern kor emberét is jól szolgáló darabok. Méretükkel nem a kastélyok többszintes tereihez, hanem a bérházak lakásainak négy méteresnél alacsonyabb belmagasságához igazodnak; a főleg a szekrényekből és íróasztalokból áradó méltóságteljes külső szerencsésen ötvöződik – nem utolsósorban a neorokokó elemeknek köszönhetően – olyan szerkezettel és formával, amely jól funkcionáló, kényelmes darabokká teszi őket.